Poppy bemutatkozó levele Max kutyaiskolájának

Poppy bemutatkozó levele Max kutyaiskolájának

Sziasztok,

 

Poppy cica vagyok. Nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy macska létemre egy kutyaiskolának írjak.

Értitek, miau. 🙂

Poppy cica macska

 

Úgy hallom, a kutya kisöcsimről kell mesélni, meg úgy általában a családunkról. Azzal kezdeném, én vagyok az egyedüli tag, akinek helyén van az esze: sokat pihenek, nagyokat alszom, rendesen eszem, és hírből sem ismerem a stresszt, bár egyszer közel kerültem hozzá…

 

Anya pár éve egy tóban talált engem, kismacskaként estem bele (vagy beledobtak, már nem tudjuk), de meghallotta, hogy kiabálok, bejött értem és megmentett. Ő ilyen. Bármilyen állatos filmen, reklámon képes sírni, hatalmas szíve van. Apa ugyanez, még az sem zavarta, amikor véletlenül, a beköltözésem után szétszaggattam az összes függönyt a lakásban.

 

Szóval csodás életünk volt nekünk hárman: királykisasszonynak szólítottak (lássuk be jogosan), órákig cirógattak, lesték minden kívánságomat. Anyu még a széltől is óv, ivartanított és chipeztetett, mondjuk azt nem tudom minek, amikor nem is igazán hagyom el a lakást, bár nyáron sokat nyaralok vidéken nagymamánál, és imádom!

 

A lényeg, hogy zavartalanul teltek a napok, míg egyszer, minden bejelentés nélkül, csak úgy hazahozták Max-et. Először nem igazán tudtam miféle állat: macskának túl nagy volt, embernek kicsi. Azóta persze már tudom folyosói pletykákból, hogy Ő egy kutya. Mindenesetre nagyon zajos volt, amikor beköltözött: mindent megrágott, mindenre felmászott, még a kedvenc lézer pötty kergetős játékomat is eltanulta tőlem, azóta sem tudok nyugodtan játszani, mert rögtön beletrollkodik. Ezt a szót most tanultam amúgy.

 

Minden egyes kis csíntevésénél arra gondoltam, hogy na megállj, majd Anyuék jól megmondják neked mindjárt, de Anyuék nem mondtak semmit, helyette össze-vissza puszilgatták, hagyták, hogy felmásszon az ágyra, sőt, magam láttam, ahogy Anya bíztatja is – persze ezt sosem vallotta be Apának azóta sem.

 

Ekkoriban nem voltam annyira boldog, főleg, amikor láttam, hogy egyre csak nő ez a kutya. A végén akkora lett, hogy két lábra állva már el tudta lopni a vacsorámat a pultról. Ekkor elégeltem meg a balga viselkedését, és tettem helyre egy laza pofonnal.

Azóta a világ újra szép 🙂

 

Öcsi már nem lopkodja el a vacsorámat, tudja, hogy ki a főnök. Én az övé, Ő pedig a szüleinké. Apa meg is jegyzi néha, hogy nincs ez így jól, ideje lenne változtatni és Ők akarnak lenni a mi főnökeink. Hahh, azt azért megnézem…

 

Amúgy Maxszel békésen megvagyunk, sőt már néha megnyalogatja a kobakomat is ébredéskor, én pedig örömmel várom minden sétálás után haza az ajtóban ülve, és érdeklődve hallgatom tőle a híreket: kik a barátai, kivel találkozott milyen idő van lent ésatöbbi. Amúgy rengeteg barátja van, és mindenkivel szuperül kijön, különösen a tacsikat imádja valamiért.

 

Szoktunk utazni is sokat, ilyenkor Anyuék ülnek elől, mi pedig a hátsóülésen foglalunk helyet bekötve. Én utálok utazni, nem bírom a hordozó dobozkámat és ennek hangot is adok, Max viszont azonnal elalszik. Ilyenek vagyunk mi, tűz és víz, egy valamiben azonban nagyon hasonlítunk: rajongásig szeretjük a szüleinket!

 

Anyu sokat van velünk napközben, szerintünk Ő valamiféle ismertebb ember lehet, mert Max-et és engem is fel szoktak ismerni idegen emberek és a nevünkön szólítanak, simogatnak és olyanokat mondanak, hogy követnek már kicsi korunk óta. Mondjuk, hogy hová követnek azt nem tudom, de Anyu sokat fotóz minket és olyankor arra kér, hogy ne mozduljunk, mert állítólag cukik vagyunk abban a pillanatban. Nyilván mindig megmozdulunk egyébként, már csak azért is.

 

Apa irodában dolgozik, reggel elmegy, este hazajön. Sokszor hiányzik, de este, amikor hazaér jól esik az ölébe gömbölyödni és hallgatni őket, ahogy megbeszélik a napi dolgokat. Egyik ilyen beszélgetésük alkalmával vetette fel Apa, hogy ideje lenne Max-et suliba vinni, mert idézem “Legyen már okos kutya!Ne rágjon el több távirányítót, tudjon ülni, maradni, jól viselkedni étteremben, és otthagyni a kutyahaverokat, akár a legnagyobb buli közepette is, amikor szólnak neki.”

 

Nos, kérem, én ezt a tervet csak támogatni tudom. Egy kis jómodor tényleg ráférne, mióta nyávogom már!

Úgyhogy kérem szépen, tegyenek meg mindent abban az iskolában, mert a sonka vacsorámat félteni többé nem akarom.

Maradok tisztelettel:

Lady Poppolónia